Az ember ott töltse be szerepét, ahol él

– Beszélgetés dr. Borcsa János magyartanárral, irodalomkritikussal –

Dr. Borcsa János kritikus, irodalomtörténész 1953-ban született Kézdivásárhelyen. 1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, s ugyanitt doktorált 2000-ben. A Magyar Tudományos Akadémia 2008-ban külső köztestületi tagjává fogadta. Magyartanár Szentkatolnán. 1989-től szülővárosában él.

Meglepődött a felkérésen, hogy Biró Gábor doktor úrtól át kell vennie a kérdés-staféta soron következő láncszemét?

Dr. Borcsa János: Biró Gábor főorvos gesztusa szíven talált, s örömmel tölt el, hogy kimondta, amit én is érzek a mi kapcsolatunkat illetően: hogy barátok vagyunk. Pál apostol a szeretetről mondja, hogy annak képmutatás nélkül valónak kell lennie. Ugyanígy gondolkodom én a barátságról: akkor igazi,  és tartós, ha képmutatás nélküli. Mintegy harminc éve ismerjük egymást, s ez a kapcsolat köztünk számomra a kevés igaz barátság egyik legszebbike. Úgy érzem, mindenféle magatartás- és gondolkodásbeli előítélet lebomlik köztünk, ha beszélgethetünk, eszmét cserélhetünk. Nem kell azon gondolkodnom, hogy milyen témába is kezdjek bele, természetes módon zajlik a diskurzus, ha hetekig nem találkozunk is, úgy folytatjuk, mintha az előző pillanatban hagytuk volna abba. Szerencsésnek tartom tehát magam, mert kevés érdek és képmutatás nélküli emberi kapcsolatot lehet látni manapság.

Nálunk is képesek ma már elmagányosodni az emberek. Ön szerint mit lehet ez ellen tenni?

B. J.: Ismét a Bibliából idézek, ahol Jakab apostol azt mondja, hogy minden ember legyen gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Vagyis meg kellene hallanunk a másik embert, annak szükségét például, jobban kellene figyelnünk rá, továbbá meg kellene hallgatnunk egymást, mert mindenkinek vannak elvárasai, akár, ha nem is mondja ki azokat nap mint nap. Ezt érvényesnek tartom a magánéletben és a közéletben is. S ha meghallottuk a másikat, csak akkor szóljunk, és döntsünk megfontoltan, ne ítélkezzünk elhamarkodottan. Ezáltal a haragot kiiktathatnók talán. Az egymásra figyelés jobbá tehetné az életünket.

Az embereket átnevelte a sajtó, a média, sokan keresik a szenzációt, az olcsó sikert. Lehet csendben is eredményesen élni és dolgozni?

B. J.: Amit én irodalmárként végzek több mint harminc éve, az irodalomkritika, az olyan terület, amelynek a művelője nem föltétlenül a nagyközönséghez szól. Művelni viszont igényesen kell, hogy hitele lehessen az embernek. Nyilván, a jó értelemben vett olvasmányosság itt sem tévesztendő szem elől. Nemcsak irodalmi, de napilapokban is helye van a jó irodalomkritikának. Sürgető feladat ez főleg ma, amikor a korlátlan információáradatban nehezen választja külön a fogyasztó az értéket az álértéktől, az igazit a hamistól, az eredetit az utánzattól. Az embernek be kell töltenie szerepét éppen ott, ahol él és dolgozik, függetlenül a földrajzilag meghatározható helytől, s akkor nem érezheti létét hiábavalónak.

Elismert szakemberként élhetett és taníthatott volna egyetemi központokban is.  Miért maradt ezen a vidéken mégis?

B. J.: Így van. Először 1990 nyarán hívtak Kolozsvárra, a Babeş–Bolyaira tanítani. Akkor főleg családi okok miatt nem tehettem eleget a meghívásnak. Később is néhányszor, a doktori képzésem időszakában felmerült a kérdés, de akkor már valami belső hang is azt sugallta, hogy itt van nekem feladatom. Itt van a szülőfalum, Kézdiszentlélek, amelyhez úgy fizikailag, mint lelkileg és szellemileg kötődöm. Elszigetelődhet különben az ember egy kulturális központban is, ha nem tesz ellene lépéseket, és a földrajzi periférián is lehetséges kultúrát teremteni, szellemi értékeket létrehozni, hiszen nem más, hanem maga a gondolkodó-teremtő ember szenteli meg a helyet, ahol élnie adatik. Nekem Szentkatolna is, ahol tanítok, kivételes lehetőségeket adott, mert gazdag művelődéstörténeti múltjába betekinthettem Bakk Pál atyai barátom jóvoltából, s legalább négy rangos munkát adhattam ki, amelyek szakmai körökben is elismerést vívtak ki mind Erdélyben, mind az anyaországban. A kedvező visszajelzések nyilván hogy további ösztönzést jelentenek számomra.

Úgy érzi, hogy Felső-Háromszéken fontos szerepet tölthet be az Ambrózia Könyvkiadó vezetőjeként?

B. J.: A kilencvenes évek közepén kezdett megfogalmazódni bennem egy könyvkiadó indításának a gondolata. Kézdivásárhely és vidéke valóságos művelődéstörténeti kincsesbánya, aztán alkotó emberek élnek itt, vagy éppen származtak el innen, de kötődnek ehhez a tájhoz, s munkájukkal olyan értéket teremtenek, amelyeket meg kell ismertetni az itt élő kultúrafogyasztókkal. Mindezt jól szolgálhatja egy itt működő könyvkiadó. 1998-ban alakult meg ez az egyszemélyes kiadó, s az eltelt évtized alatt tizenkét címet jelentettem meg, nem egy közülük utánnyomást is megért. Ez is bizonyítja, hogy a helyi szellemi értékek bemutatására van igény, büszkék az emberek a saját értékeikre. Vagy a szerzők révén kötődik, vagy a könyvek tárgyválasztása alapján kapcsolódik ehhez a térséghez a kiadói munkám.. A kiadó szerzői közt van történész, helytörténész, művelődés- és művészettörténész költő, politológus és népi emlékíró egyaránt. Ezek a szerzők vagy az én felkérésemre jelentkeztek munkáikkal, vagy pedig ők kerestek meg engem, mert úgy érezték, hogy az Ambrózia-könyvek igényessége megfelel elvárásaiknak. A legfrissebb de komoly visszajelzés például a kiadó számára, hogy Egyed Ákos akadémikus az újonnan kiadott Háromszék 1848–1849 című művének előszavában mint pozitív példát említi a műfajban Bakk Pálnak az általam kiadott szentkatolnai falumonográfiáját.

Egy ilyen kicsi közösség is lehet megfelelő befogadó közeg?

B. J.: Arra törekedtem már a kezdet kezdetén, hogy jól átgondolt, jól megszervezett könyvbemutatókat tartsak, hogy azok igazi kulturális események lehessenek. Ezt csakis a kulturális intézményekkel, a városi könyvtárral, a Vigadó Művelődési Házzal, a Céhtörténeti Múzeummal együttműködve sikerült elérnem. A könyvbemutatók alkalmával tényleg biztatást kaptam az olvasóktól, hogy értelme van ennek a munkának. Ugyanakkor a szomszédos falvak, Szentkatolna, Imecsfalva, Gelence, Szentlélek, Esztelnek is vendégül látott például egy-egy olyan munka megjelentetésekor, amely valamiként ahhoz a településhez kapcsolódott.

Van-e hatása az Ambrózia Könyvkiadónak a szűkebb közösségre?

B. J.: Bizonyára van, például annak az albumnak, amely Kézdivásárhelyt mutatja be régi képes levelezőlapokon. Nagyon sok olvasó lapozza ezt büszkeséggel és nosztalgiával, de olvasmányossága okán sokan szeretik Ráduly Béla kézdiszentléleki népi emlékíró visszaemlékezéseit is. Az is sokat mond, hogy mind egy szálig elfogyott a Szentkatolnai krónika is. De nemcsak e kistérség olvasóit, hanem a szakmai közösséget is érdekli, ami itt történik, amit itt hoznak létre mint kulturális értéket. Ezt a térséget a könyvek által is be lehet, sőt be kell kapcsolni a nagyobb, akár a nemzeti közösségbe is.

Milyen könyv megjelenése várható a kritikustól, és mi várható az Ambrózia Kiadótól?

B. J.: A Kriterion kiadásában hamarosan megjelenik Merítés című, az utóbbi négy-öt évben írt kritikáimnak és tanulmányaimnak a gyűjteménye. A kiadó is dolgozik, most szerkesztek éppen egy szöveggyűjteményt, amely Kézdiszentlélek múltját és jelenét mutatná be régi források, történelmi munkák és szépirodalmi meg publicisztikai írások tükrében. Kitetszik majd belőle, hogy milyen gazdag forrásanyaggal rendelkezik a községhez tartozó mindenik falu, s hogy milyen jelentős szellemi és épített öröksége van. Ez a munka is különben ehhez a kistérséghez való kötődéseimet fogja még szorosabbra.

Milyen életérzés falun megélni a tanári hivatást?

B. J.: A falusi gyermek élményvilága közel áll a természethez és a természetességhez, ezért saját megélt tapasztalatán keresztül fog fel és értelmez akár irodalmi műveket is. Számára a mindennapokhoz tartozik az, amivel mondjuk Aranynak a Családi kör című versében találkozik. És pozítív példát is jelent számukra a munkában megfáradt, de a gyermekeikben örömöt lelő s belső békében élő szülők megjelenítése a versben. Érzékenyebbek ezek a gyermekek klasszikus íróink ízes nyelvére, vagy az olyan morális értékekre, amelyekkel a János vitézben, a Toldiban találkoznak, a tisztességre, hűségre, becsületességre, igazságosságra.

Kötelessége volna-e az értelmiséginek, hogy sokkal aktívabban részt vállaljon a közösség életében?

B. J.: 1989 után demokratizálódott a mi társadalmunk is. A közélet tereit politikusok foglalták el. Az értelmiség közéleti szerepe csökkent, de konzultálásra szükség van mindig. Szükség van a nyílt párbeszédre, ami által helyes döntések, jó megoldások születhetnek meg a közjó érdekében. Mert erre, mondottam nemegyszer, nagy szükségünk lenne. A közjóban szenvednek talán legnagyobb hiányt kisebb és nagyobb közösségeink.

Kihez küldené a mikrofont?

B. J.: Csiby József plébános úrhoz, aki egy erős faluközösségnek, a kézdiszentléleki egyházközségnek immár tíz éve cselekvő, jó pásztora. Meghallja azt, amire a közösségnek szüksége van, és segít annak lelki és erkölcsi gyarapodásában.

Kérdezett: Jancsó Katalin

Székely Újság, 2009. március 19–25., március 26–április 1. Új sorozat, II. évfolyam.