Őrzés és ébresztés Kézdivásárhelyen

Dr. Borcsa János legújabb kötetét 2007. október 11-én mutatták be népes közönség előtt a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum kiállítótermében. Az Őrzők és ébresztők című könyv a szerző hatodik kötete, amelyet Fekete Vince költő, a Székelyföld című kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese mutatott be, házigazdaként pedig Dimény Attila muzeológus beszélgetett a szerzővel.

Borcsa János kritikus, irodalomtörténész 1953-ban született Kézdivásárhelyen. 1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, s ugyanitt doktorált 2000-ben. Nős, felesége gyógyszerész, kislánya középiskolás. Tagja a Romániai Írók Szövetségének (1990), a Magyar Írószövetségnek (1996), és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (2002). Magyartanár Szentkatolnán. Kötetei: Megtartó formák (Bukarest, 1984), Szövegközelben – létközelben (Marosvásárhely, 1994), Szövegszigettenger (Kolozsvár, 1997), Méliusz József. Monográfia (Bukarest–Kolozsvár, 2001), Irodalmi horizontok (Kolozsvár, 2005). Első kötetét a Romániai Írók Szövetsége Debüt-díjjal jutalmazta, 1994-ben elnyerte A Hét Nívódíját, 1997-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Díszoklevéllel tüntette ki.

Stúdiónk mai vendégével irodalmi munkássága indító okairól, a kritikusi pályán való indulásáról, a kritika szerepéről, valamint kritikusi hitvallásáról beszélgetünk.

–Milyen külső és belső tényezőknek köszönhető, hogy az irodalmi pályát választotta?

–Nem tudnék, de talán nem is lehet erre a kérdésre kimerítő, pláne egzakt választ adni. Egyfajta adománynak fogom fel az ember elhivatottságát valami iránt. Azt viszont tudom, hogy a nyelvi környezetnek jó esetben nagy szerepe lehet, továbbá az örökletes dolgoknak, hajlamoknak. Kezdhetném a „nyomozást” az édesanyám által énekelt simogató bölcsődalokkal és az izgalmat keltő, nagyszülőktől és szülőktől hallott mesei történetekkel, s folytathatnám az édesapám felolvasásában megismert elbűvölő gyermekversekkel és verses mesékkel (akkor indult a Napsugár, amelyre előfizettek szüleim, habár még óvodáskorú voltam), hogy csupán a családi környezetre utaljak. Kisiskolásként aztán felébredt bennem is az olvasás iránti vágy. Ez is családi örökség és hajlam. Apai nagyanyám egyszerű asszonyként egészen hajlott koráig nagy olvasó hírében állt a faluban, édesapám meg egész passzusokat tudott kívülről kedvenc könyvéből, a Svejk című Hasek-regényből. Emellett nyilván sokat kaptam az iskoláimtól, valamint vallásos nevelés terén az egyházközségtől, amelynek élén azokban az istentagadó időkben Kézdiszentléleken Farkas Antal plébános állt, aki kiváló szónok, nagy tudású pap volt, hittanórákon meg igényes oktató. Csak jót mondhatok iskoláimról, mind a kézdiszentlélekiről, mind a kézdivásárhelyi középiskolámról. Jól éreztem magamat diákként.

–Tudni kell, hogy abban az időben egy líceumi diák a kilencedik osztály elvégzése után a reáliák és a humaniórák között választhatott.

–Tizedikesként én tudatosan választottam a humán tagozatot a kézdivásárhelyi líceumban, a kantai gimnázium jogutódjában, akkorra már eldöntöttem, hogy milyen irányba kívánok haladni a pályán. Nagy lelkesedéssel tanultam az irodalomtörténetet, olvastam az irodalmat, a kortársat is. Ösztönzött is magyartanárom, néhai Nagy Béla. Komoly önképzőköri tevékenység is folyt a líceumban, amelybe én magam is bekapcsolódtam, Ébredés címmel pedig iskolai irodalmi folyóirat jelent meg, amelynek szerkesztője voltam tizenegyedikes koromtól. Innen származik kapcsolatom néhai Kiss Lázár magyartanárral. Ő volt nekem is a mentorom, példás tehetséggondozó tevékenységet folytatott a diákok körében, akikben megérezte az irodalom iránti elkötelezettséget. Aztán gyakran fordultak meg írók és előadóművészek a líceumban, lelkes tanárok meghívásának köszönhetően. György Dénestől nemcsak a helikoni költők verseit hallhattuk szavalni, de emberközelbe is hozta Áprilyékat, hiszen személyesen ismerte őket. Fellépett a líceum színpadán Kányádi Sándor, megfordultak a legfiatalabbak, a második Forrás nemzedékhez tartozók, illetve a Kapuállító című Sepsiszentgyörgyön 1971-ben kiadott antológia szerzői… Ilyen szellemi környezetben nem csoda, hogy ha az, aki lelkesedik az irodalom iránt, meg is próbálja művelni azt. Én magam a versírást választottam mint önkifejezési formát. A sikerültebb próbálkozásaim aztán meg is jelentek az iskolai folyóiratban, sőt az akkori megyei lap, a Megyei Tükör és a Brassói Lapok is közölt belőlük.

Ezzel párhuzamosan kisebb publicisztikai írásaim is megjelentek. A Megyei Tükör egyik számában éppen az irodalomtanításról elmélkedtem, mondván, hogy például a verselemzés készségét úgy lenne érdemes felmérni, ha a diák feleléskor kezébe vehetné magát a versszöveget, és nem valamiféle betanult elemzést kellene felmondania mechanikusan. El kell mondanom, magyartanárom egy szóval sem kommentálta cikkemet, de néhány nappal később, számonkéréskor azt mondta a diáknak, hogy vegye kezébe a szöveggyűjteményt, és beszéljen az adott versről, amiről tanultunk. Mondanom sem kell, nagy elégtétel volt ez számomra.

Ezzel az epizóddal csupán azt akarom jelezni, hogy a műértelmezés akkor már valamilyen  fokon érdekelt, illetve azt, hogy miképpen adtam annak írás által hangot. A vers művelése helyett fontossá vált számomra a vers megértése, ahogy mondani szokás: a csoda művelése helyett annak magyarázata foglalt le líceumi éveim végére.  

–Abban az időben élénk volt a diákszínjátszás is, bemutatásra került például Páskándi Géza Az eb olykor emeli lábát című abszurd darabja.

–Én ugyan nem vettem részt a diákszínjátszásban se Kézdin, se Kolozsváron, de első Páskándi-élményem középiskolás koromból datálódik, s ez csak gazdagodott a kolozsvári egyetemi évek alatt is, negyedéves hallgatóként az ő költészetét választottam szakdolgozatom témájául. Belátom, több szempontból is merész választás volt, s egyúttal az első igazi erőpróba is a jövendő irodalomkritikus számára. 1976-ban történt ez. Ettől az évtől kezdtem közölni rövid könyvismertetőket, később kritikákat különböző lapokban és folyóiratokban, s aztán 1980-ban a Páskándi-dolgozatom egy fejezete is megjelent a Marosvásárhelyen kiadott Ötödik Évszak című, fiatal költőket, írókat, kritikusokat bemutató antológiában, majd 1984-ben az első kötetemet adta ki a Kriterion a Forrás könyvsorozatban. Ezek lennének hát kritikusi indulásom főbb pontjai.

–Hogyan fogalmazná meg a kritikus hitvallását?

–Az csak természetes, hogy a kritikus is szembesül a kérdéssel, hogy milyen célt szolgál tevékenységével, hogy mi a kritika hivatása a szövegek produkcióját, közvetítését, befogadását és feldolgozását magában foglaló irodalom-rendszeren belül. Ha abból indulok ki, amit Tamási mondott a szavakról, hogy tudniillik a szavak hírnökök, és a hírvivőknek kijáró módon kell fogadnunk őket, akkor azt mondhatom, hogy a művek is hírnökök, amelyek meghatározott üzenettel érkeznek, s következésképp olyan érzülettel kell hozzájuk viszonyulnia a kritikusnak, mint a szavakhoz az írónak. S emellett az is nyilvánvaló, hogy a kritikus számára a nyelvi élmény mellett a művek által keltett, vagyis a nem  primér élmények adottak. Nagy Gáspár ezt így fogalmazta meg: „a költők művükkel és példájukkal legalább annyira lehetnek ihletadók, mint a közvetlen lét vagy tárgyi világ.” A kritikus egyik feladata tehát a számára ihletadó művek fontos üzenetének felerősítése hiteles értelmezések, meggyőző értékítéletek megalkotása útján, ugyanakkor az olvasó számára hozzáférhető módon, lévén hogy az irodalomtudományok közül éppen a kritikára hárul az a feladat, hogy az olvasóközönség egy szélesebb rétegéhez szóljon.

–Milyen gondolattal zárhatnók ezt a beszélgetést? Mit üzen a kritikus Borcsa János a Siculus Rádió hallgatóinak?

–Kölcsey Ferenc intelmét idézném, lévén hogy ő volt a magyar irodalomkritika egyik legszámottevőbb megalapozója. Ő fogalmazta meg Parainesisében a ma is időszerű gondolatot, hogy: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld  más mívelt népek nyelvét is (…), de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.” Az irodalom a nyelv „mívelésének” legfőbb terepe, a nyelv az irodalom alfája és ómegája. Azt a nyelvet szolgálja és virágoztatja fel az irodalom, amelyből vétetett, s amelynek beszélőihez kell fordulnia, hiszen a klasszikus megfogalmazás szerint az irodalom „írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével.” Azért próbál tehát tenni a kritikus, hogy irodalmi örökségünk értékei jelen legyenek a mai olvasók szellemi környezetében, s ebben számít arra, hogy lesz mindig, akiket ráébreszthet mind a nemzeti, mind az egyetemes értékekre.

A kézdivásárhelyi Siculus Rádióban 2007. október 14-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Kérdezett: Dr. Szőcs Géza

Háromszék, 2008. február 9.