Borcsa János

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Bakk Miklós: „Megcsappant a kritika súlya”. Krónika, 2001. augusztus 4—5.


 

„Megcsappant a kritika súlya”

Beszélgetés Borcsa János irodalomkritikussal

Borcsa János Kézdivásárhelyen élő tanár, irodalomkritikus a nyolcvanas évek eleje óta folyamatosan jelen van az erdélyi irodalomkritikai életben. Eddig három önálló kötete jelent meg – a negyedik épp megjelenés előtt áll –, de több gyűjteményes, Erdélyben és Magyarországon kiadott kötetnek is társszerzője. Tanulmányai, cikkei jelennek meg hazai és külföldi magyar folyóiratokban, nemzetközi irodalomtudományi konferenciákon vesz részt. 2000 májusában szerzett irodalomtudományi doktorátust a Babes–Bolyai Tudományegyetemen Méliusz József írói életműve című dolgozatával. Mindeközben a szentkatolnai Bálint Gábor Általános Iskola ingázó magyartanára. Kérdéseinkkel kézdivásárhelyi lakásán kerestük fel.

– Erdélyben az értelmiségi lét hagyományai közé tartozik a vidéki alkotói létforma. Hogyan lett Ön irodalomkritikus vidéken, s mit mondhatunk ma, 2001-ben a vidékiségről?

– Sok véletlen egybejátszása hozta úgy, hogy most itt vagyok Kézdivásárhelyen, vidéken – földrajzi és szellemi értelemben egyaránt. A személyes életút egyfajta „hagyománya” is szerepet játszott ebben. Én ugyanis 1976 és 1989 között a közeli Kézdiszentléleken, szülőfalumban éltem, onnan követtem az irodalmi életet, illetve mint kritikus a szövegekkel való találkozás útján igyekeztem bekapcsolódni az élő irodalom áramába. Aztán 1990-től Kézdivásárhelyre, szülőhelyemre tevődött át írószobám, ami mondhatni jelentéktelen változás... Akkor, 1989 előtt a mindenkit érintő diktatúrán túl is komoly nehézségei voltak a vidéki értelmiségi életnek, főleg az információszerzés, a kapcsolattartás tekintetében. Most valamelyest jobb a helyzet, hiszen 1989 után megnyíltak a határok, s mi, vidéken élők is mondhatni nehézségek nélkül utazhatunk a nagy centrumok felé, illetve tarthatunk fenn kapcsolatokat. Másrészt azt gondolom, hogy még ma is részben maga az értelmiségi teszi központtá azt a helyet, ahol dolgozik. Ami tény: ma már nem merül fel olyan élesen a központ–vidék ellentét kérdése. Meg aztán az is megfontolandó, amit jó hetven évvel ezelőtt vetettek papírra Kolozsvárt, hogy tudniillik a földrajzi értelemben vett vidék nem feltétlenül jelent vidékiességet, hogy nem a vidék által lesz valaki vidéki, hanem „az elméje és a kedélye sajátos konstrukciója” folytán azzá születik, azaz az „elme és kedély törését” jelenti a vidékiesség, s ennek következtében torz a tükröződése a jónak, az igaznak és a szépnek... Visszatérve személyes életpályámra, egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy valamiféle intézményt is létre kell hoznom ott, ahol vagyok, azaz távol a történelmileg kialakult kultúrközpontoktól, mivel vannak helyi, vidéken élő alkotók, akik szellemi értékeket hoznak létre, illetve vannak a helynek feltárandó „kincsei”, s ezeknek mind-mind a szellemi értékek nagy körforgásában a helye. E felismerés sarkallt arra, hogy aztán 1998-ban egy kis kiadót alapítsak, az egyszemélyes Ambróziát, amely az adott pályázati rendszerek adta lehetőségek mellett a kistérség gazdasági potenciálját, vállalkozói rétegét is igyekszik bevonni a valós értéket jelentő művek „világrahozatalába”. A kiadó első könyvével Bálint Benedek (1860–1920), Szentkatolnáról indult fametsző és iparművész „újraolvasását” kezdtük el tulajdonképpen, a második – kisebbségpolitikai – könyvvel meg szerzőt avattunk: a kézdivásárhelyi Németh Csaba kötete a politikai történetírás körébe tartozik, a kisebbségi kérdés európai, és ázsiai változatait veszi számba, de azzal a céllal, hogy „hazabeszéljen”. Az újabb, megjelenés előtt álló könyv immár a közvetlen önismeretet szolgálja, hely- és művelődéstörténeti dolgozatokat tartalmaz, szerzője Bakk Pál helytörténész Szentkatolnáról.

– A vidékiség kérdése azonban áttételesebben is jelentkezik, egyrészt mint a erdélyi magyar művelődés és műveltség intézményi struktúrájának átalakulása, másrészt mint az irodalom jellegének a kérdése…

– Erősödnek a vidéki kis központok, javul – mint említettem – a kapcsolattartás lehetősége, azonban a sok kis vidéki központ sem oldhatja fel teljesen azt a távolságot, ami Budapest és Kézdivásárhely vagy Kolozsvár és Kézdivásárhely közt fennáll. A székely régióban azt látjuk, hogy nő Csíkszereda jelentősége, tudományos és irodalmi központtá kezd válni. Hogyan hat ez ki irodalmunkra? Nos, elvi szinten mindenképpen egy magyar irodalom létezik. Az, hogy különböző régiókba születünk bele, s esetleg ott is dolgozunk, csak helyi színeket adhat írásainknak, s bár a helyi színek markáns jelleget kölcsönöznek az alkotásoknak, mégsem ez dönti el a műnek az irodalomrendszerben elfoglalt helyét, hanem művészi formálása, esztétikai minősége. Erről nemrégiben a Provincia hasábjain is vita folyt, s az ott megfogalmazott véleményemet ismételve azt kell mondanom, hogy az erdélyi művek hátterében megtalálható egy közös érzület – erdélyiség –, de ez még nem tekinthető egy irodalom-fogalom sem döntő, sem egyedüli ismérvének. Mindig voltak s vannak neves, erdélyi származású írók Magyarországon, most például Bodor Ádám vagy a néhai Páskándi Géza, akik erdélyi szellemiséget – atmoszférát és kérdésfelvetést – jelenítenek meg írásaikban, ez azonban – bármennyire karakterisztikus legyen is – nem alkot egységes irányzatot. Mindenikük az irodalom belső és egyetemes törvényei alapján formálódó valamely számottevő áramlat részét képezi, azt erősíti és dúsítja.

– Az irodalomkritikának azonban vannak markáns irányzatai…

– Én úgy vélem, s ezt is próbálom követni, hogy az egyes írók műveit olyan kritikai-fogalmi apparátussal kell vizsgálni, amely a vizsgált műhöz szinte hozzásimul, mondhatni belőle nő ki, s nem igazodik mereven valamilyen előre kigondolt konstrukcióhoz, hanem a mű közelében marad, valamiképpen maga is hozzájárul a mű keltette élmény újrateremtéséhez. Ha az  irodalomtudomány dialogikus diszciplína – egyik jeles irodalomtudóst idézve –, akkor a kritikának és az irodalomtörténet-írásnak is dialógust kell folytatnia, olyan értelmezéseket kell kialakítania, amelyek párbeszédet tesznek lehetővé a mű kapcsán a kritikai életben. Valamilyen mértékben tartanunk kell magunkat a tudományosság négy kritériumához, amelyek az interszubjektivitás, a kifejtettség, az ellenőrizhetőség és az ismételhetőség. A megszületett értelmezés így más értelmezésekkel folytathat párbeszédet, azaz kritikai életről és általában dialógusról lehet ekkor beszélni.

– Hogyan látja, van-e most tere a kritikai életnek?

– Kétségtelen, megcsappant a kritika súlya az irodalmi életben. Nem is a fórumok hiányáról van szó. ’89 előtt a kritikai életnek volt egy-két fontos organizátora, akik ma mintha hiányoznának. Marosi Péter volt egy ilyen személyiség, akinek fontos volt, hogy minden megjelent könyvről az Utunkban valamiféle tanulmány, bírálat jelenjen meg. És ezt ő személyesen nyomon is követte, minden egyes könyvnek megtalálta a kritikus-gazdáját, bevezette füzetébe, és nyomon követte, hogy a kért bírálat megszületett-e – mondhatni kihegedülte azt mindegyik feljegyzett szerzőből. Ezt a füzetet – így mondják a kolozsváriak – mind a mai napig nem vette át senki. Ma nincs organizátor, de persze van egy fiatal kritikusi tömörülés, többé-kevésbé a kolozsvári Láthatatlan Kollégium tagjaiból, akik főleg a Látóban hallatják hangjukat a ’90-es évek eleje óta. Ezt az egyetlen csoportosulást látom egy valamelyest „egy hangon pendülő”, a kritikával célirányosan foglalkozó alakulatnak. Magyarázni persze lehet a kialakult helyzetet azzal, hogy összeomlott a könyvkiadás és -terjesztés rendszere, nehezen követhetők az új megjelenések, de ezek külső okok. Más, belső szervi okai vannak annak, hogy a ’90 óta létező fórumok körül nem alakult ki igazi kritikai élet. Nem alakultak ki új műhelyek a régi, egyszemélyesek nyomán, amelyek azért külön-külön átfogták a megjelent művek egészét. Ok lehet az is, hogy az erdélyi irodalomról szóló kritikák inkább az anyaországban jelennek meg, a 80-as évektől a fontos kritikai írások Debrecenben, Budapesten vagy Szegeden megjelenő folyóiratokba költöztek át. Most ’90 után fordult egy kicsit a helyzet, de az erdélyi irodalomra az anyaországban figyelő fórumok megmaradtak, sőt, ’90 után azt is tapasztaljuk, hogy Kolozsvárt indult fiatal kritikusok is szívesebben nyitnak az anyaországban jelentősnek tartott művek recepciója felé. Ez is egy kedvezőtlen fordulat a friss, születőben levő új erdélyi irodalom számára, jóllehet érthető, hogy a fiatal kritikusok magyarországi műveken, e művek által szervezett szellemi piacon akarják lemérni saját működésüket.

– Hogyan látja, merre fele alakul az irodalom és közélet, irodalom és politika viszonya? Lehet mai irodalmunk a közelmúlttal való szembenézés terepe?

– Valami szembenézésnek, gyökerekig hatoló és a konzekvenciákat vállaló számbavételnek be kellene következnie, az összegzéseknek el kellett volna készülniük, de minderre igazából még nem került sor sem emlékiratban, sem regényben, sem értekező prózában. Kár, hogy nem igazán erre vállalkozott Domokos Géza sem az Igevárban. Aztán mai közéletünk bírálata inkább áttételesen jelenik meg, például Kovács András Ferenc verseiben, aki művészi eszközökkel, kemény formakritériumoknak eleget téve mondja el látleletét közéleti viszonyainkról. Élesen, exponáltan veti fel az erdélyi közélet kérdéseit verseiben, lírai hévvel vagy iróniával, sőt szarkazmussal viszonyul tárgyához, úgymond fergeteges támadásokat indít, igaz, így, versként kevés olvasóhoz jut el az üzenet... A Tompa Gáborral közösen írt kötete az egész kisebbségi magyar tünetegyüttesnek nevet ad: Depressio Transsylvaniae... Van egy másik oldala is e kérdésnek: most, amikor a médiában, a publicisztikában szabadon lehet beszélni a közélet kérdéseiről, akkor végső soron azt is mondhatjuk, hogy a publicisztika ellopja a szépirodalomtól ezt a funkciót – a sorok közül kiolvasott közéletiség csak ’89 előtt volt erőssége nálunk felé a szépirodalomnak. A közélet értelmezése ma egyértelműen a publicisztikában történik meg, s nem versben vagy a prózában. Persze nagyon fontos az, hogy az írók lényegi, alapvető közéleti kérdéseket igényes publicisztikában, egy magasrendű publicisztikai leképzésben tárgyaljanak. Ennek ma is megvan az értelme, értéke.

– Adhat-e az irodalom olyan jövőképet, amilyet néha a politika kíván adni, amilyet néha az RMDSZ is emleget?

– A szépirodalom a maga sajátos eszközeivel nem válthatja aprópénzre a folyamatokat, a műveknek a maguk belső törvényei szerint kell kimondaniuk azt, amit a publicisztika direktebb módon juttat kifejezésre. A régi, kollektivista szellemű irodalom egy rossz eszmét szolgált, amikor ilyen célokat vállalt fel. Vannak most is alkotók, akik publicistaként egy harcos, nemes eszmeiségű közéleti éthoszt szolgálnak. A magas szintű és hatékony írói publicisztikának és a szépirodalomnak viszont ideális esetben világosan szét kell válnia. Ilyen, majdhogynem eszményi megvalósulása e modellnek Lászlóffy Aladár. Mindkét műfajt, illetve írásnemet mesteri szinten műveli anélkül, hogy a költészet és a publicisztika határait összemosná.

– Hogyan alakult át az irodalmi élet szerkezete? Tükröz-e ez valamiféle nemzedéki váltást?

– Egy gyors átalakulásra a fórumok, lapok esetében sor került, mégpedig ’90–91 táján. Utána voltak még kísérletek, de az újabb nemzedékek már nem faltörőkosként jelentek meg, inkább a létező formák közé való betagolódásukat követhettük nyomon. De azért volna helye egy s másnak, például egy kritikai fórumnak. Ha nem is havi rendszerességgel, de nagyobb időközönkénti megjelenéssel szükség lenne egy ilyen fórumra; ennek amolyan tudományos háttérként is működnie kellene. Ha a nemzedéki kérdést paradigmaváltásként értelmezem, akkor azt kell mondanom, hogy ’89 után nem került sor igazi paradigmaváltásra. Lényegében azoknak az eredményeknek a kifutását követhetjük nyomon, amelyekre a nyolcvanas években készítettek elő bennünket. Azoknak a hangoknak a variációit halljuk most is, amelyeket a nyolcvanas évek közepén ütöttek le – s itt példaként ismét Kovács András Ferencet említhetném. Az irodalomról való gondolkodás is ott, oda gyökerezik, a nyolcvanas évek közepére, a modern utáni irodalomban. Amit a Forrás harmadik nemzedékének neveznek, azt követik – évjáratokban – a későbbi írói kirajzások. De ma már, úgy látom, nem nemzedékek, hanem csoportok, műhelyek, kisebb körök azok, amelyek együtt gondolkodnak. A nemzedéki megközelítés végül is csak egy külsődleges megközelítése az irodalomnak. Voltak nemzedékek, amelyek áttöréseket hoztak – például az 1930-as vagy a 60-as években –, azonban ma már sokkal fontosabbnak tartom a különböző irodalomkoncepciókban gondolkodók egymásmellettiségét, azokat a paradigmákat, amelyekbe fiatalabb és idősebb írók és irodalmárok egyaránt belekapcsolódhatnak.

Kérdezett: Bakk Miklós

Krónika, 2001. augusztus 4–5.