Emberközelben dr. Borcsa János

„Azt végzem, amit a bensőm diktál”

Névjegykártya1953. július 29-én született Kézdivásárhelyen, de szülőfalujának Kézdiszentléleket tartja, 1989-ig itt is lakott. Kereskedő szülők egyedüli gyermeke. Az általános iskolát Kézdiszentléleken végezte, majd 1968–1972 között Kézdivásárhelyen tanult, a Nagy Mózes Elméleti Líceum jogelődjében. 1972–76 között magyar–orosz szakot végez a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán. 1976-tól tanít, a szentkatolnai Bálint Gábor Ált. Isk. magyartanára több mint két évtizede. Három önálló kötete jelent meg: Megtartó formák (Bukarest,1984), Szövegközelben – létközelben (Marosvásárhely,1994) és Szövegszigettenger (Kolozsvár,1997), irodalomkritikai tanulmányokat tartalmaznak. Ezenkívül több antológiában, gyűjteményes kötetben szerepel írásaival, valamint a Kriterion Könyvkiadó Horizont sorozata számára írt Ajtmatov, Suksin, Déry Tibor könyveihez utószókat a ‘80-as években. Tanulmánykötetet szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor címmel (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1994), kiadta és szerkesztette a Szentkatolnai Bálint Benedek című kötetet 1998-ban, amely a tanulmányok mellett 50 db. fametszet reprodukcióját is tartalmazza. 1998-ban Ambrózia néven saját könyvkiadót alapít, melyet ő maga vezet. 2000-ben doktorál a Babes-Bolyai Tudományegyetemen Méliusz József írói életműve című disszertációjával, amelyet “summa cum laude” minősítéssel fogadtak el.

A Romániai Írók Szövetsége Debüt-díjjal jutalmazta 1986-ban, A Hét című bukaresti folyóirat Nívó-díját kapta meg 1994-ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Életmű-díjjal tüntette ki 1997-ben. 1990 januárjától tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1996-tól a Magyar Írószövetségnek.

Nős, felesége Borcsa Irén Mária főgyógyszerész, az Ambrózia gyógyszertár vezetője, lánya Imola, IV. osztályos.

Borcsa János tanár, szerkesztő, irodalomkritikus. Környezete csendes, szerény, de ambíciókkal, alkotói vággyal és erővel rendelkező embernek ismeri. Ő maga azt tartja, hogy akkor panaszkodna, ha nem hagynák dolgozni. Szívesen tér be a konyhába, szeret kertészkedni, de a természet szépségei is elvarázsolják.

Kereskedő szülők sarjaként honnan az irodalmi indíttatás?

– Szüleimtől tanultam meg mind a kétkezi munka, mind a könyvnek, a szellemi munkának a megbecsülését. Szülők és nagyszülők elbűvölően meséltek életükről és a falu múltjáról. Apai nagyanyám szenvedélyes olvasó volt. Édesapám óvodás koromban az éppen akkor induló Napsugárból olvasta az azóta szinte klasszikusnak számító gyermekverseket, verses meséket. Felmenőim közt különben volt pap és tanárember. Előbbi alapítványt tett a kantai gimnáziumban 1832-ben, de volt Borcsa Alapítványa a szentléleki iskolának is – ez alapján nevezték el az egyiket Borcsa-iskolának. A mai napig fenn maradt épületet most is ezen a néven emlegetik a faluban. Az iskolának is fontos szerepe volt irodalmi és helytörténeti érdeklődésem alakulásában. Hatodik osztályban kiváló történelemtanárnőm volt, aki a helytörténettel is megismertette tanítványait, a magyartanárnő pedig az irodalmi órákon tudta csodálatosan lázba hozni diákjait. A líceumi évek során ez tovább erősödött, hiszen itt szintén két kiváló tanár – néhai Nagy Béla és néhai Kiss Lázár – keze alá kerültem. Ugyanakkor a diákok körében igen élénk és eleven volt az irodalom, a művészetek iránti érdeklődés – előttem járt Markó Béla, Boér Géza.

Irodalmi kör működött, diáklapot szerkesztettünk Ébredés címmel. Pályaválasztásomban tehát ezek voltak a legfontosabb külső motivációk.

Miért magyar-orosz szak?

– Lévén, hogy 1972-ben tiszta magyar szak már nem létezett Kolozsváron, egy idegen nyelvet kellett választani a magyar mellé. Mivel azokban az években térségünkben az orosz volt a világnyelv, hát ezt választhattam, hogy esélyem legyen a felvételin. Az egyetemen szintén elememben éreztem magam, hisz itt is kiváló professzorok oktattak. Emellett az akkori kolozsvári pezsgő irodalmi élet alakulásában is részt vehettünk mint egyetemisták, jó keret volt erre a Gaál Gábor Irodalmi Kör, ahová nemcsak bölcsészek, hanem más karok hallgatói is jártak.

Véleménye szerint azokban az években könnyebb volt kibontakoztatni az ilyenfajta tehetséget, mint napjainkban?

– A tehetség egyrészt örökletes, génjeinkben hordozzuk, de ha ezt a tehetséget nem művelik, akkor el is veszhet, vagy éppen rossz irányt vehet. Ahhoz, hogy az ember bármilyen pályán versenyképes legyen, abban az önművelésnek nagy szerepe van.

Az Ön korosztályából jóval több író, művész és más érdeklődésű tehetség került ki, mint a fiatalabb generációkból. Ezt mivel magyarázza?

– Ez talán azzal magyarázható – ha egyáltalán így van ez –, hogy a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje a nagytörténelem szempontjából, a kelet-európai tömb országaiban az „olvadás” kora. A hidegháború és a dogmatizmus időszaka után lassan, egyfajta szabadabb légkörben olyan értékek bontakozhattak ki, amelyeket azelőtt kemény kézzel visszaszorítottak. Ez a néhány év Románia és a romániai magyarság életében is egyfajta reneszánszt jelentett. Sajnos, ez rövid ideig tartott, mert hamarosan hidegzuhanyként ismét ránk köszöntött a kemény diktatúra, aminek a szellemi értékalkotás is kárát látta. De azt is el kell mondanom, hogy éppen a diktatúra emelte korlátok szorításában az alkotó ember érzi, hogy a szabadságvágy még erősebb, s akkor az embernek meg kell keresnie azokat a módozatokat, ahogyan ezt kifejezésre juttathatja.

Annak ellenére, hogy már többször hívták egyetemi oktatónak, Ön itthon maradt.

– Valóban, ‘90 után többször hívtak Kolozsvárra egyetemi oktatónak. Az, hogy itthon maradtam, sokféle tényező döntötte el. Minden ember egyéni képlet. Az én esetemben ez azt jelenti, hogy a napi tevékenységem valóban nem az egyetemi szintű oktatáshoz kapcsolódik, de könyveim révén bizonyos mértékben mégis részt veszek az egyetemi oktatásban. Adott helyzetben úgy érzem, azt végzem, amit a bensőm diktál, vagyis szenvedélyemnek, az írásnak élhetek méginkább. Az általam feldolgozott irodalmi jellegű témák különben eljutnak különböző határon inneni és túli fórumokhoz, konferenciákon vettem és veszek részt, ahol szintén a nyilvánosság elé kerülnek munkáim. Kolozsváron 1992-ben, 1996-ban, Budapesten 1993-ban, Pozsonyban 1998-ban volt alkalmam nemzetközi konferenciákon előadásokat tartani. Tehát itt élek, mondhatni elszigetelten, de amit csinálok, az nem azt mutatja, hogy elszigetelt lennék, nem érzem magam elszigeteltnek az irodalmi és tudományos életben.

A tanári munka sok időt igényel. Mikor jut idő alkotni?

– Hogyha az embernek vannak céljai, megvalósítandó tervei, akkor a külső körülményeket úgy kell alakítania, hogy ezeknek a maga szabta terveknek, céloknak tudjon megfelelni. Nem mondhatom azt, hogy hajnaltól éjfélig „alkotok”, egyszerűen úgy alakítom a napi teendőimet, hogy jusson időm az írásra is. Ha az ember nem fogalmazza meg a maga számára a feladatokat, s azok elvégzését halogatja, akkor nagyon könnyen azt mondhatja, hogy őt a munkahelyi teendői annyira lefoglalják, hogy már nem jut idő egyébre.

Akkor valószínű, szabad időt is teremt magának.

– Nem szabad időről, inkább szabadságról beszélek. Amikor leülök dolgozni, az számomra nem teher, hanem szellemi élvezet. Ha nem tudnám végezni ezeket az általam felvállalt, fontosnak vélt dolgokat, akkor panaszkodnék.

Szentkatolna az Ön másik kutatói terepe, és az itt elvégzett munka eredményeként közkinccsé tett ország-világ előtt jelentős helytörténeti értékeket.

– Azt mondanám, hogy én sokat köszönhetek Szentkatolnának. A falu olyan művelődéstörténeti kincseket rejt magában, amelyeket fokozatosan megismertem egy kiváló kollégámnak, Bakk Pál tanító úrnak köszönhetően, és ahogy a lehetőségek megengedték, elhatároztam, hogy ezeket az értékeket ismertté teszem a falu, a megye és a tágabb nyilvánosság előtt. Így 1994-ben, Bálint Gábor születésének 150 éves évfordulójára a tanító úr kezdeményezésére rendeztünk tudományos emlékülést, ugyanakkor a falu lakosságának anyagi támogatásával egy domborműves emléktáblát állítottunk a tudós egykori szülőháza helyén épült lakás falán. A másik fontos művelődési esemény 1996-ban volt, amikor Bálint Benedek emlékére szerveztünk tudományos emlékülést, és újabb emléktábla-avatásra is sor került. Ezekre a rendezvényekre olyan kutatókat, tudósokat hívtunk meg, akiknek komoly szerepe van a hazai magyar tudományos és művészeti életben, hitelesen beszélhettek a falu mai népe előtt a nagy elődökről.

A tanár úr kiadót is alapított. Mi ennek a célja, feladata?

– A könyvkiadó létrehozásának gondolata egyrészt összefüggött a Szentkatolnán folytatott munkámmal. Hiszen miután a Bálint Gábor-emlékülésre illusztris tudós emberek jöttek el személyesen vagy jelen voltak dolgozataik által, felmerült bennem a gondolat, hogy azok az előadások elhangzottak ugyan, de el is szállhatnak, ha nem vigyázunk rájuk. Úgy éreztem, hogy ezeket nekem kell gondoznom, nekem kell gondoskodnom arról, hogy ezek a tudományos élet vérkeringésébe kerüljenek. A Bálint Gáborról szóló anyagot megszerkesztettem, és az Erdélyi Múzeum-Egyesületet kértem fel a kiadásra. A Bálint Benedek-rendezvényre1996-ban már úgy készültem, hogy az itt elhangzott anyagot szintén meg kell jelentetni, a fametszetekkel együtt. Így 1998-ban létrehoztuk feleségemmel az Ambrózia céget, amely keretében két fontos tevékenység szerepel. Jómagam a kiadói munkát vezetem, feleségem pedig a gyógyszerforgalmazói tevékenységet irányítja az azonos nevű gyógyszertárban.

Hány könyvet sikerült eddig kiadni?

– A kiadó első könyve a Szentkatolnai Bálint Benedek című, a második pedig Németh Csaba Etnikumok, felekezetek, konfliktusok című tanulmánykötete. Ez utóbbi politikai helyzetelemzéseket tartalmaz, és azért tartom fontosnak, mert egyrészt helybéli szerző műve, másrészt pedig ez a kötet a kisebbségi kérdés egy igen széleskörű megvilágítását tartalmazza. Nemcsak a magyar kisebbségi kérdést taglalja, hanem az európai, ázsiai politikai, felekezeti, kisebbségi gondokat ismerteti. És úgy gondolom, hogy ha mi nem ismerjük más népcsoportok, etnikumok helyzetét, történelmét, akkor saját helyzetünket sem tudjuk hitelesen felmérni. A kiadó tervei tehát kettős irányultságúak: egyik a helyi szellemi-kulturális értékek feltárása, közismertté tétele, másik pedig a helyi szerzők munkáinak kiadása.

Befejezésként álljon itt az első önálló kötetének címlapján olvasható vallomás. „Szövegeket értelmezve is az élet-problémák érdekelnek mindenekelőtt, tudomásul véve azonban, hogy a forma a valóság a kritikus írásaiban, és rajta keresztül kérdezi ő végső kérdéseit az élettől.”

Kérdezett: Koszti Ildikó

Székely Hírmondó, 2001. február 23–március 1.