Debreczeni Éva: A szivárvány alatt

2006. május 10., szerda

Borcsa János: Irodalmi horizontok (Ariadné Könyvek)
KOMP-PRESS, Kolozsvár, 2005.

Ez az a könyv, amelyet, ha könyvet vásárolni megyünk, felemelünk, belelapozunk és… letesszük. Csinos, elegáns, jó szagú – csakhát vájtfülűeknek való. Mint azt címe is mutatja: a magas irodalmi horizontokat lebegtető kategóriába tartozik, amit irodalomkritikusok, eme szigorú tantárgy doktoranduszai, nagy intelligenciahányadostól szenvedő magyartanárok, megrögzött könyvmolyok, nyugdíjas docensek és más szakmabeliek habzsolnak, elismerő bólogatások közepette.

Erről persze nem Borcsa János tehet, hanem maga a műfaj, ami nem éppen a szórakoztató olvasmányok közé tartozik, és nem napi 8-10 óra fáradságos munka után olvasandó az ágyban, mert fennáll a többszöri belealvás veszélye. Pedig – és egy csomó PEDIG jön még – értékes és érdekes írások gyűjteménye a kis kötet, a legszabatosabb magyar nyelven, és még csak nem is tengnek túl benne az idegen szavak. Pedig a tartalom megengedné, hiszen reflexiókat, tanulmányokat, interjúkat tartalmaz, melyek 1995–2004 közt születtek.

A bevezető szekció Könyvek (f)elé címszó alatt olyan írásokat tartalmaz, amelyek bizonyos, a közelmúltban megjelent kötetek ismertetése, elemzése, recenzálása végett íródtak. Amolyan mártás, körítés-kerítés a főétel mellé. Sajnos hiányzik hozzá maga a hús. Azaz jómagam hiányolom a KÖNYVET, amit ha nem látok, ha nem tapintok, ha nem szagolok, ha nem érintem sebeit, tán nem is hiszek. Habár: boldogok, akik nem látnak és mégis…

Átlapozván ezeket az eszmefuttatásokat, illenék kedvet kapnom az említett könyvek azonnali elolvasásához, rohanni a boltba és megvásárolni őket – hogy ismét a gasztronómia területére lépjek: étvágyat kellene csinálni hozzá. De ez csak olyik esetben sikerül, amikor ismerős neveket fedezek fel. (A rohanás viszont elmarad.) Akiknek nevét pedig ismerjük, arról bizonyára nem könyvismertetőkből hallottunk. Valahogy más úton jutottak el ők a közember füléhez-szeméhez, könyvtárának polcaira. Még mindig jobban hiszek a barát, barátnő, szomszéd, munkatárs, gyermek, házastárs által ajánlott könyvekben: olvastad? Nem? Pedig nagyon jó! És a kezembe nyomja.

A szakcikkek nem tekinthetők népszerű avagy népszerűsítő olvasmánynak. Vagy mégis? De menjünk tovább. A második részben Kísérletek címszó alatt valóban kísérletezik a szerző azzal, hogy az irodalomtörténetírást szeletelje, valami újat, maradandót alkosson, ami sikerül is neki. Laikus olvasó is sokat tanulhat belőle, olyan dolgokról, amelyek valóban horizontálisan feszülnek az irodalmárok feje fölött, a kisember meg kapaszkodjon, ahogy tud.

A harmadik rész a legelérhetőbb, mert a szerző körkérdésekre adott válaszai, illetve interjúk olvashatók benne, s így legalább megtudunk valamit magáról a könyv írójáról, Borcsa Jánosról, aki doktori címmel rendelkező irodalomtörténész, kritikus, magyartanár és könyvkiadó egyidőben, mivel egyszemélyes kiadót alapított a „végeken”, Kézdivásárhelyen. Szerzőnk véleménye, hogy „Megcsappant a kritika súlya”. Ez igaz lehet, merthogy az ErTe kezdeményezése is éppen e műfajt próbálja újra a jól megérdemelt helyére tenni. Miközben a kritika nem a legnépszerűbb műfajok közé tartozik.

Visszatérve az irodalmi horizontokhoz, Borcsa János szép színes boltívet festett erre a horizontra írásaival, amelyen szakmabeliek egy könnyed ugrással átjuthatnak, ám az emberiség – értve itt a magyar olvasókat – nagyobbik része csak nyakát behúzva elslattyog a szivárvány alatt.

Erdélyi Terasz (irodalmi portál)