Egyed Péter: Ízlés, eszköz, módszer

Megtartó formák^* – eme igényes cím alá gyűjtötte Borcsa János  a nyolcvanas években megjelent, jelenkori magyar költőkről szóló kritikai elemzéseit. Hangsúlyozzuk, hogy nem szokványos könyvkritika-gyűjteményről van szó, a huszonkét írást (portrét) két elméleti igényű vázlat fogja közre, mindez pedig kétségtelenné teszi a szerző szándékát: az ízlésítéletben megalapozott, belsőleg összefüggő kritikai véleményt kíván mondani a jelenkori költészet egy általa kitüntetett vonulatáról-jelenségéről. Irányulása-beállítódása önmagában értékválasztási irányt is jelez, felrajzolja egy ízlésalakzat körvonalait, ehhez válogatja eszközeit, s a költői művekkel folytatott dialógusban alakítja ki módszerét.

Egy kritikus indulása ritka jelensége az irodalomnak, célszerű tehát Borcsa János könyvét eszmei összefüggéseiben is megvizsgálni.

Kritikai beállítódásának programatikus céljai vannak (ezek lesznek az elemzés normatív tényezői): „Keressük továbbá a költészetben mint a szellemi lét autonóm szférájában, hogy – túl a sajátlagos, ’tiszta’ irodalmi-esztétikai kérdéseken – késztet-e, kényszerít-e az életet – életünket! – érintő alapkérdések újragondolására. Arra, hogy hogyan létezünk itt és most és miért éppen így; hogy éppígylétünk milyen társadalmi és más természetű folyamatok eredménye.”

Árulkodó a Lukács Györgytől átvett kifejezés is („éppígylét”), de az összefüggés megteremtésének módja is: a költészetet az életre vonatkoztatni – jellemző módon a fiatal művészetteoretikusok álláspontja (jelesül a Lukácsé). Borcsa azonban nem esik saját ontologikus kérdésfölvetési módjának csapdájába, a művészi-költői alkotásban ő az „életproblémák” esztétikai-poétikai létezési módjának minőségére kíváncsi, a műalkotásra – a fentebbi eljárással kiképzett erőtérben.

„... a kritikának bizonyára a mű továbbgondolását kell (érdemes) vállalnia...” – írja a továbbiakban, s ez a mondata elgondolkodtat, hiszen – tesszük fel a kérdést – lehet-e a kritikusnak azon túl gondolni a művet, ameddig az alkotó „gondolta”? A műalkotás határai egy alkotói tudat határai is, és továbbgondolhatja ugyan a tanulmány- vagy esszéíró, de attól a műalkotás megmarad önálló és célirányosan befejezett lét-állapotában. Borcsa véleménye viszont egybeeseik módszerének esszéisztikus összetevőivel, ő az aktív kritikusok közé tartozik, akik tovább működtetik a művet, az olvasói és a kritikai tudatban. (Lukács György mellett sokszor hivatkozik T. S. Eliotra, aki így érvelt A kritika határai című tanulmányában: „Következésképpen a kritikus akkor irodalmi kritikus, ha kritikaírás közben elsősorban az érdekli, hogy segítségére legyen az olvasónak a megértésben és az élvezetben. De kell, hogy más is érdekelje, éppúgy, ahogy a költőt magát; mert az irodalmi kritikus nem csupán szakember, aki megtanulta azokat a szabályokat, amelyekhez az általa megbírált íróknak igazodniuk kellett; a kritikusnak teljes embernek kell lennie, akinek van meggyőződése, vannak elvei, és van tudása és élettapasztalata.”)

Mindennek alapja az ízlés, amely nélkül nincs sem olvasói, sem kritikusi műértés, ez a Balthasar Graciántól napjainkig oly sokat vitatott képességegyüttes, mely nélkül nincs befogadás és megértés, értékelés és ítéletalkotás. „Az ízlés fogalmának eredeti tágassága nyilvánvalóan épp abban áll – írja Hans-Georg Gadamer –, hogy sajátos megismerésmódot jelent. Annak a területére tartozik, ami a reflektáló ítéleterő módjára fogja fel az egyesben az általánost, melynek az egyest alá kell foglalni. Az ízlés és az ítélőerő nem más, mint az egyes megítélése egy egészre való tekintettel, tehát arra való tekintettel, hogy összeillik-e minden egyébbel, azaz ’illő”-e. Ehhez érzékünk kell hogy legyen – demonstrálni nem lehet.”

Borcsa Jánosnak van ízlése, ami azt jelenti, hogy könyve tanúsága szerint többnyire biztonsággal választja ki a mondanivalójának tárgyául szolgáló szerzőket, idézeteket, valamint a demonstrációt hordozó idézeteket, a választási összetevő tehát helyesen működik. Könyvében vannak azonban olyan írások is, amelyek helytállóak ugyan az ítéletalkotás és az érvelés szempontjából, rontanak azonban a könyv stiláris egységén, megzavarják a gondolatmenet egészének eleganciáját, elmossák a határozott igen és nem határvonalát. (Hiszen a kritikusi igen is csak egyféle és oszthatatlan: a félszájjal kimondott igen az őszinte vélemény hitelét rontja. Vannak Borcsának olyan prózai alkotásokról írott kritikái, amelyek e kötet nem egy költészet-kritikájánál határozottabbak, karakteresebbek, s kötetének értékét emelték volna.)

Ennek az ízlésnek egyik lényeges jellemvonása – s végül is ez az, ami a kritikust teszi – hogy határozottan meg tudja állapítani a mű helyét a nyelvvel és a hagyománnyal való viszonylatában, meg tudja állapítani, hogy mit képvisel a mű (jelesül a költemény) a reprezentatív, társadalmilag beszélt és a normatív-irodalmi (konvencióhordozó) nyelvvel kapcsolatban. (Ebből a szempontból emlékezetes a Király László és Cselényi Béla verseiről írott kritikája.) A parafrázisok elemzésére épített Vásárhelyi Géza-tanulmány, valamint a Tolnai Ottó antiverseléséről szóló jelzi, hogy Borcsa pontos elképzelésekkel rendelkezik az irodalom hagyomány–újítás rendszerét illetően, s határozott opciói is vannak e tekintetben. Farkas Árpád költészetéről szólva helyesen állapítja meg, hogy a költői kifejezés ereje a mindenkori megújulás képességét is jelenti, az eredetiség elképzelhetetlen az új esztétikai minőség nélkül.

Borcsának van aztán egy sajátos szociológiai igénye is, ami könyvében a nemzedék és a műalkotás összefüggésének egyoldalú beállításában jelentkezik. Arról a látszatról van szó, amelynek értelmében a fiatalabb nemzedékek már csak fiatalságuk okán-jogán is nagyobb eséllyel rendelkeznek az érvényes műalkotás létrehozására. Holott a huszadik század történeti valósága a legjobb példa arra, hogy a mégoly tehetséges és felkészült ifjú nemzedékek sem képesek kivonni magukat a történelmi kényszer alól, következésképpen a műalkotás megszületésének feltételei között nagyobb a szerepe a történelmi véletlennek, mint a művészi szükségszerűségnek.

A kötet legnagyobb szemléleti ellentmondásának tartom tehát nemzedék és értékesség fentiekben jelzett összekapcsolási módját, de tegyem hozzá: termékeny ellentmondásnak. Az újdonságra alapozott elváráshorizont kettős jellemzője, hogy egyrész analitikusabb (könnyebben felfigyel az újra), másrészt túldimenzionálhatja azt, más esztétikai minőségek rovására. Ezért megszívlelendő a Kosztolányi által is idézett Paul Valery-gondolat: „Az újban csak a legrégibb a jó.” A paradoxon rámutat arra, hogy milyen bonyolult feladat az esztétika és a kritikus számára a művészi jelenségek újszerűségének a megítélése, s hogy ebben sokkal inkább irodalmi ismeretei és mértéktudata segítik, nem pedig különböző típusú elvárásai.

Borcsa sokszor hivatkozik Umberto Econak a „nyitott mű”-ről alkotott elképzeléseire, s Roman Jakobson nézeteivel összhangban a költemény közlő funkcióját helyezi előtérbe. „Olyan formák felfedezését kell tehát várnunk az alkotótól, amelyek kontextusukat dinamikussá, nyitottá teszik a gyorsan változó élethelyzetekben” – összegezi kritikusi hitvallását. Ezzel természetesen egyet is érthetünk; valóban, a műalkotás közösségi-etikai funkciója az az alapvető érték, amely a művészet (a költészet) mindenkori értelmét jelenti. Tegyük hozzá – a változó esztétikai formákban, amelyeknek valósága a szöveg, a közeg, a kritikus irányulásának mindenkori cél-tárgya. Kritikusként mindent erről mond, mihelyst ezzel kapcsolatosan, vagy ezen kívül mond: művészetideológusként mondja, ami önmagában nem hiba, ha a kritikus tudatában van szerepcseréjének. (Gyakran megtéveszti viszont olvasóját azzal, hogy az irodalomtörténet, –elmélet, a szakdiszciplínák felé tolja el az elemzés súlypontját, avagy a magánvélemény felé. Mindezekre a hibás beállítódásokra is elég példa akad a romániai magyar irodalomban.)

Borcsa János nem teszi ezt. Kritikaírása a filozófiai, esztétikai alapon felépített, az elemzésben filológiai, stilisztikai-poétikai eszközöket használó, tárgyát tiszteletben tartó kritikusé. „Az asszociációk és motívumok útjának, ívének, az esztétikai minőségek s a szólamok sokaságának és egymásba áttűnésének a követése egy verseskönyvön vagy életművön belül – ez a kritika lehetősége. A mű sajátosságait egy más műfaj szerint rekonstruálva a mű filozófiájának a megteremtéséhez jutunk el” – írja. Ezzel is egyetérthetünk, hiszen ez a módszer is egy a romániai magyar költészetre általában jellemző versmodell – következésképpen kritikai eljárás szintézise. Persze a Kenéz-elemzés bizonyítja, hogy a motívumot meg kell fosztani tradicionális poétikai értelmétől, hogy az nem a stilémák, hanem a lexika szintjén biztosítja a vers hermeneutikáját. Borcsa helyesen érez rá a tárgy és a kritikai eszközök megfeleltetésének követelményére, gondolatmenetei (amelyek párhuzamos érintésekként követik a szövegeket) kellően hajlékonyak és érzékenyek. A kritikus szubjektivitása a költő alanyiságának megfelelő, az eszközökben, módszerében megmutatkozó objektivitása valódi elhivatottságról tanúskodik.

Fejtegetéseinek logikáján viszont változtatnia kell: egyrészt a nyelvi pongyolaságok, klisék kiküszöbölésével („továbbgondolja”, „problémát feszeget” stb.); másrészt logikai nyelvezetének megtisztításával. Felkiáltó mondatainak formájában-álcájában rejtett és kimondani nem merészelt következtetéseket találunk, a logikai viszonyokat olykor helytelenül nevezi meg. Márpedig ha téved is a kritikus – logikája legyen tévedhetetlen!

Stílusa – melyben leginkább tükröződik ízlése – nem elég személyes, nem él a kritikusi retorika azon eszközeivel, amelyek megvannak gondolkodásában. Márpedig a kritikusnak még az oly szükséges és feladatához tartozó s mondatainak dinamizmusát lassító leírások kedvéért sem szabad megfeledkeznie arról, hogy stílusának elevensége, fordulatossága, frissessége – szépírói jegyei – elősegíthetik az olvasó bevezetését a műbe, újabb meggyőző eszközt is jelentvén.

A Megtartó formák jó kulcsot, érvényes ítéleteket tartalmaz, a jelenkori irodalom néhány jelentős alkotójáról és költeményéről alkotott képünket pontosítja, elmélyíti – újabb, eredeti szempontjainak segítségével. Borcsa János bemutatkozó könyve jelenségrajz-értékű is.

A romániai magyar irodalom újabb kritikai nézőponttal gazdagodott, s érdemes odafigyelnünk e Kézdiszentléleken élő, Szentkatolnán tanító felkészült, tehetséges kritikus véleményére.

^* Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984

Utunk, 1985. május 31.